Magyarország. (Hozzáférés: 2011. )
A magyarság is ezen az útvonalon érkezett, a nyomában pedig az államalapítás utáni évszázadokban számos nép tette meg ugyanezt az utat. A sztyeppéről érkező nomád népek számára a Magyar Királyság a biztonságot és a letelepedés reményét jelentette. Az Árpád-korban az országba betelepülő nomádok közül a legnagyobb szerepet a szintén keletről érkező kun nép játszotta, amelynek emléke tájegységeink és településeink nevében ma is él. A kunok első betelepülése: teljes kudarc Az eredetileg török nyelvet beszélő, Kelet-Ázsiából származó kun nép 1070 körül tűnt fel Európa keleti végein. Sikeres harcokat vívtak az oroszokkal, és a század végére az Al-Dunától egészen a Volga vidékéig elterülő hatalmas nomád birodalmat alapítottak. Területükön nem volt erős központi hatalom, ezért nem meglepő, hogy a 13. század elején a kunok országa nem volt képes ellenállni a mongolok támadásainak. A kipcsak–szári–kun törzsszövetség területe 1200 körül Forrás: Wikipedia Az 1220-as években több ütközetben is vesztes kunok birodalma széthullott, a területet a mongolok hódították meg.
Az 1279-ben hozott törvények adta önkormányzatukat viszont megtartották: közvetlenül a király fennhatósága alatt álltak, egyfajta kollektív nemességet élveztek. Haderejük fontos szerepet játszott a késő középkori Magyarországon, ám ezzel párhuzamosan megindult asszimilációjuk is. Vélhetően már a 14. században fölvették a kereszténységet, a 15. században pedig fölgyorsult török eredetű nyelvük és nomád életformájuk elvesztésének folyamata is. A Dózsa-féle parasztháború után, 1514-ben a felkelés támogatása miatt elvesztették adómentességüket, ám később ezt visszakaphatták. Még nagyobb csapást jelentett a kun kultúra számára a török hódoltság, hiszen területeik a török háborúknak leginkább kitett vidéken feküdtek, ahol a török kiűzésekor a legnagyobb volt a lakosság számának csökkenése. Ez fölgyorsította a kunok eltűnését, 1702-ben pedig I. Lipót fölszámolta a terület kiváltságait. A kunok ugyan 1745-ben pénzen visszavásárolták országon belüli különállásukat, ám ez sem tudta megakadályozni, hogy a hagyomány szerint 1770-ben Varró Istvánnak, a kun nyelv utolsó magyarországi anyanyelvi beszélőjének halálával végképp elvesszen ez a nyelv (noha a nyelvtudomány ma már kétségbe vonja, hogy Varró valóban beszélte volna).
A kunok egy csoportja a Balkánra menekült, míg egy másik csoportja Erdélytől keletre, a mai Moldova területén telepedett meg (ami egyébként azzal az Etelközzel azonosítható, ahonnan a magyarok indultak 330 évvel korábban a Kárpát-medence meghódítására). Az 1220–30-as években erre a vidékre II. András magyar király és Erdélyt kormányzó fia, a későbbi IV. Béla igyekezett kiterjeszteni a befolyását. 1227-ben a kunok egy része fölvette a kereszténységet, és elismerte a magyar uralkodó hatalmát. A magyar királyok ezt követően egészen 1918-ig viselték – természetesen csak névleg – a Kunország (Cumania) királya címet. A népvándorlás évszázadokon át megszokott logikája szerint a keletről érkező mongolok egyre nyugatabbra nyomták a Magyarországtól keletre élő, a kereszténységet formálisan már fölvett, valójában azonban még pogány szokások szerint élő kunokat. 1237-ben Kötöny, a kunok fejedelme újabb csatát vesztett a mongolok ellen, ezért 1239-ben IV. Béla királytól bebocsátást kért Magyarországra több tízezer főből álló népével együtt.
Még abban az évben kikényszerítette a királytól a kunok letelepítését és megkeresztelését szabályozó törvényt. A törvény jelentős autonómiát is tartalmazott a kunok számára, és lehetővé tette számukra viseletük és némely szokásuk megőrzését, életformájuk és hitük megváltoztatásába azonban a kunok nem törődhettek bele. Beolvadás IV. László király két egyformán rossz lehetőség közül választhatott: vagy az addig támaszát jelentő kunokkal szemben segíti a törvény végrehajtását, vagy rokonai, a kunok oldalára áll. A fordulatos események egy pontján a király a kunok között, kun szokások szerint élt, egy másik pontján pedig a bárók foglyul ejtették, hogy kikényszerítsék a törvény végrehajtását. Végül a királyban is csalódott kunok végleg a magyar urak és a király ellen fordultak, és fosztogatni kezdték az országot. A konfliktust végül 1282 őszén, a mai Hódmezővásárhely melletti Hód-tónál vívott csata oldotta meg: a királyi seregek hatalmas vereséget mértek a kun csapatokra. A kunok a Hód-tónál megvívott csatát követően már nem játszottak döntő politikai szerepet az ország életében.